Prológus

Remegő kezekkel húztam meg azt az ócska gumit, míg a másik vége a számba volt. Mikor elég erősnek éreztem a szorítást, elengedtem. Felszabadult kezemmel felvettem a földről az injekciós tűt, és megpöcögtettem. Csillogó szemekkel néztem a tartalmát. A fehér folyadék, ami nemrégiben még kapszula volt és porrá törtem majd felmelegítettem, szinte kiáltott az után, hogy a szervezetembe kerüljön. Mosollyal az arcomon közelítettem vele a karomon levő vénához, s halk szisszenés kíséretében szúrtam be a tűt. Ahogy az anyagot nyomtam befele, úgy kezdtem el érezni a hatását.
Percek múlva már magamról sem tudtam.

Hangosan felsóhajtottam.
Az emlékképek fájdalmasan villantak meg az elmémbe. Nem tudtam volna elmondani, hogy a hiányt éreztem vagy azt, hogy mennyi mindent tönkretettem akkor.
Hat hét.
Hat nehéz hét volt a hátam mögött, amit egy undorító elvonó nevezetű helyen töltöttem. Nem tudom ki vitt oda, vagy, hogy miért, de az utolsó alkalom után arra eszméltem, hogy egy fehér szobában, egy még fehérebb ágyon fekve térek magamhoz. Orvosok vizsgáltak, beszélgettek velem és közölték velem a hírt, hogy már pedig én leszokom a drogokról.
Milyen jogon döntik el ezt?
Idegesen fújtattam egy nagyot, majd megfordultam. Egy fiatal srác ült velem szemben, alig lehetett idősebb nálam. Állítása szerint önkéntesként dolgozott ott, mivel egyszer majdnem rászokott a drogokra.
Pisis.
 - Még valami kérdés? – kérdeztem közömbös hangon.
 - Csak az érdekelne… - Nézett rám a barna szemeivel. Hangja remegett, mintha félne bármit is kérdezni. – Mihez kezdesz, miután innen kijössz?
Nem válaszoltam azonnal.
Leültem az ágyamra, kezembe vettem egy könyvet és feléje mutattam a borítót. A borítón egy hatalmas nagy ház volt, zöld mezőkkel körülvéve.
Kérdő tekintettel nézett rám.
 - Egy ilyen házba költözök. – válaszoltam fel nem tett kérdésére. – Tudod, itt csendben és magányban lehet az ember. Nem zavarja senki, élheti a saját világát hatalmas nagy boldogságban.
 - Nem vágysz társaságra? – kérdezte döbbenten.
 - Miért, te állandóan társaságba vagy?
Meglepetten nézett rám. Ez volt az első, hogy én is kérdeztem tőle valamit. Mondjuk, ideje volt már, hisz a nevén kívül semmit se tudtam róla.
 - Igen. – válaszolt mosollyal az arcán. – Hat barátom van, akikkel együtt lógunk nap, mint nap. Ha gondolod, egyszer ismerd meg őket.
 - Rendben. Amint kiszabadulok ebből a börtönből, megígérem, hogy megismerem őket. – Mosolyogtam rá, életemben először.

 - Min Gi! – Kiáltott édesanyám, s leguggolt karját széttárva.
Hatalmas mosollyal az arcomon futottam felé, miközben a lágy szellő az arcomat simogatta. Kacagni kezdtem, ahogy egyre közelebb értem hozzá. Futás közben szinte már éreztem a meleg, ölelő karjait, s azt, ahogy átölelnek, miközben felemel. Olyan boldogság öntötte el az egész testemet, s lelkemet, amiről nem is gondoltam volna, hogy akkor érzem utoljára.
 - Anya! – Kiáltottam, miközben egyre csak közeledtem hozzá.